Édes kisfiam! Annyira hiányzol, hogy azt szavakba önteni már nem tudom. Este sokáig nem jött álom a szememre! Fel-felvillantak kis emlékfoszlányok a közös életünkből, ami már egyre távolabbinak tűnik.

Minden szívdobbanásom emlékeztet arra a kisemberre, aki a világra teremtettem és most a sors elszakított tőlem. Emlékszem az illatodra, pedig a kis mackós párnádat magaddal vitted, mégis minden őrzi azt az édes illatot, ami te vagy!

Eszembe jut, hogy mindig kérleltél, apa, tüzeljük el az ágakat! Apa, hadd etessem meg én a tyúkocskákat! Apa, mikor megyünk a piacra kislibáért?

És mi anyával nagyon sokszor, hajnalban indultunk a piacra, hogy neked kislibát vegyünk, mert mamáék nem adták neked azt az egyet, ami náluk kelt ki. Csak hogy te örülj!

Mikor anya szinte vadászta neked a kis vörös cicát és mikor megmérgezték, mennyire sírtál. Akkor fogadtad meg, hogy soha többé nem lesz kinti cicád.

Garfield most is itt van, téged vár, hogy mikor jössz már haza! Ő nem tudja, hogy ehhez meg kell szabadulnod a manóidtól, de vár, kitartóan. Ahogy várok én is. Várlak minden egyes nap!

Várom reggel a kis karod ölelését, esténként a jó éjt puszikat. De ezek már sehol sincsenek.